A DVSC női kézilabdacsapatának történetét 1948. május elsejétől számíthatjuk. Bokor Ferencnek, a MÁV-igazgatóság pénzügyi ellenőrének felhívására ugyanis ekkor gyűltek először össze a kézilabdát szerető debreceni lányok, akik elsősorban vasutas szülők gyermekei közül kerültek ki. A frissen alakult gárda első mérkőzése nem sikerült valami fényesen, a Békéscsabai Lokomotív 13:1 arányban legyőzte debreceni testvércsapatát. A folytatásban azonban egyre többször és többször mutatta meg oroszlánkörmeit a hamarosan Lokomotívra keresztelt együttes. A legelső figyelemre méltó siker 1952 februárjában született, amikor is a lányok az igencsak előkelőnek mondható hatodik helyen végeztek az országos terembajnokságon. Természetesen szűkebb hazájában is a legjobbak közé számított a Bokor Ferenc edzette társulat, amely az akkoriban rendkívül erős hajdú-bihari mezőnyben nyert megyei bajnokságot, s játékosai rendre szóhoz jutottak a megye, illetve a város válogatottjában.
Alig hét esztendővel a csapat megalakulása után pedig már a Törekvésről beszéltek országszerte a sportág berkeiben. Nem tévedés, a Törekvésről. 1955-ben ugyanis összevonták a szakszervezeti sportegyesületeket, a Lokomotívot, az Előrét és a Postást, s a Loki kézisei ezt követően egy darabig Debreceni Járműjavító Törekvés Sport Kör, röviden Debreceni Törekvés néven szerepeltek. Méghozzá nem is akárhogyan. Abban az esztendőben a Törekvés révén a cívisvárosba került a kispályás országos bajnok-ság aranyérme.
Pedig október közepén még úgy tűnt, hogy a lányoknak esélyük sem lesz a bajnoki címre, mivel elbuktak az országos középdöntő debreceni csoportjában. A Törekvés a Budapesti Pamuttextillel, a Hódmezővásárhellyel és a Nagykállóval csatázott a négyes fináléba kerülésért. A nagy rivális Pamuttextil ellen kezdett a Bokor-gárda, és a rangadó 2:2-es dön-tetlennel zárult. (A maihoz képest rövidebb játékidő és más stílusú támadójáték miatt akkoriban lényegesen kevesebb találat esett a mérkőzéseken.) Mindez pedig azt jelentette, hogy a csoportból az jut tovább, aki a két gyengébbik együttes elleni csatákból jobb gólaránnyal tud kikerülni. Nos, a Törekvés 9:0-ra verte a Hódmezővásárhelyt, míg a Nagykálló ellen 14:2-re győzött, így végül öt ponttal és 25:4-es gólaránnyal zárt. A Pamuttextil viszont gólt sem kapott az utolsó két meccsén, s a Nagykállót 8:0-ra, a Hódmezővásárhely együttesét pedig 4:0-ra verve szintén öt pont-tal, valamint 14:2-es találati aránnyal végzett. Ha a manapság is használa-tos gólkülönbség döntött volna, akkor a Törekvés magabiztosan nyeri a középdöntőt, ám sajnos akkoriban pontegyenlőség esetén még a gólok aránya számított. Ebben az összevetésben pedig a fővárosiak voltak a jobbak. Ha a debreceniek hálója a három meccsen nem négyszer, csak háromszor zördül meg, akkor is ők az elsők, így azonban szomorúan kellett tudomásul venniük azt a tényt, hogy kiestek. Igen ám, de aztán jött a váratlan fordulat.
Kiderült ugyanis, hogy a nagykállóiak igazolatlanul szerepeltettek játékosokat a középdöntőben. A Törekvés vezetői természetesen óvtak, s a szövetség helyt adva a beadványuknak, megsemmisítette a nagykállóiak eredményeit. Miután így már a debreceniek lettek volna a jobbak, a sport-ág vezérkara salamoni döntést hozva a két legerősebb csapat között egy újabb találkozó lejátszását rendelte el. Ezen összecsapást már Budapesten rendezték meg október 21-én, pénteken, egy nappal az országos döntő előtt. A Törekvésnek szerencsére idegenben sokkal jobban ment a fővárosi vetélytárs ellen, s Arany Éva és Hajdu Katalin két-két, illetve Szondi Júlia egy találatával 5:2-re legyőzte a Pamuttextilt. A két csapat összecsapása egyébként ezúttal is óriási küzdelmet hozott. A debreceni gárda kétgólos vezetése után a rendes játékidőben újra 2:2-s döntetlenre végzett a két együttes, a 2x5 perces hosszabbításban azonban lehengerelték ellenfelüket Aranyék, s bejutottak a négyes döntőbe! S ha már egyszer lendületbe jöttek a lányok, az elkövetkező két napban sem sikerült őket megállítani. Szombaton délelőtt Gecse Júlia és Arany Éva góljaival a Budapesti Vörös Meteort még csak 2:1-re verték meg, délután viszont valósággal kiütötték a bajnoki címvédő Csepeli Vasast. Bokor Ferenc tanítványai 8:2-re diadal-maskodtak (Szénási Irén, Arany Éva és Gecse Júlia két-két, Hajdu Katalin és Oláh Sára pedig egy-egy gólt dobott), ami azt jelentette, hogy csak akkor lehet másé az aranyérem, ha az egyetlen még hatralévő mérkőzésükön, a vasárnapi Győr elleni összecsapáson súlyos vereséget szenvednek. Erre pedig a papírforma alapján nem volt semmi esély, hiszen a győrieké volt a leggyengébb együttes. A debreceniek csak a biztonságra törekedve 3:3-as döntetlent (gól: Szénási Irén, Gecse Júlia, Szondi Júlia) értek el az utolsó meccsen, így két esztendővel a Debreceni Petőfi 1953-as sikere után újra a cívisvárosba került a kispályás női kézilabdázás országos bajnoki címe. A négyes döntő végeredménye:
A Néplap 1955. október 29-i számában meglehetősen nagy terjedelemben foglalkozott a város legújabb büszkeségével. A korabeli cikkből sok érdekességet tudhatunk meg a Debreceni Törekvés kézilabdázóiról.
Oláh Sára (középhátvéd, csapatkapitány) "Már 1945 óta kosarazik a Törekvésben, 1950 óta játszik a kézilabdacsapatban. Vérbeli lokomotivista. Nyugodt, ésszerű játékával tűnik ki. Huszonhétszeres megyei válogatott. A MÁV-igazgatóságon munkaügyi előadó. "
Arany Éva (balszélső) "A csapat gólzsákja. Kapura lövéseinek 34,3 százalékát góllá értékesíti. Nemcsak kiváló kézilabdázó, kiváló atléta is. Állandó megyei válogatott, diszkoszvetésben megyei rekorder. Ötszörös kézilabda megyei válogatott. Az országos bajnokságon mutatott játéka után a nagypályás magyar válogatott keretébe került. Munkahelyén, a MÁV-igazgatóság Könyvelési Főnökségén jól dolgozik, az V. vasutasnap alkalmából rendkívüli előléptetésben részesült."
Gecse Júlia (balhátvéd) "1952 óta játszik a Törekvés kézilabdaegyüttesében. Nagy tehetség, ötletes és főleg az országos döntőn eredményes játékával jó részben hozzájárult a nagy siker eléréséhez. A Debreceni Víz- és Csatornaműveknél könyvelő."
Hajdú Katalin (középcsatár) "Arany Éva után a legeredményesebb csatár - 28,1 százaléka lett góllá lövéseinek. Már 1946 óta kosarazik a Törekvésben, 1950 óta tagja a kézilabdacsapatnak is. Fáradtságot nem ismerő sportoló, tizennyolcszoros megyei válogatott. A Törekvés SK könyvelője."
Horn Júlia (jobbhátvéd) "1949 óta kézilabdázik. Gyorsaság, robbanékonyság jellemzi játékát. Kiváló atléta is, már 143 cm-t ugrott magasba. A Pályafenntartási Főnökségen adminisztrátor."
Horogh Katalin (csere-balhátvéd) "A Törekvésben 1951 óta játszik. Lelkesedésére jellemző, hogy munkahelyéről, a nyíradonyi vasútállomásról, ahol forgalmi szolgálattevő, kerékpáron utazott Debrecenbe bajnoki mérkőzésre."
Magyar Sándorné (kapus) "Már 1949 óta védi a vasutascsapat kapuját. Kitűnő védésével nagymértékben hozzájárult a kollektíva budapesti sikeréhez, a Csepeli Vasas ellen a mezőny legjobbja volt. Háromszoros megyei válogatott. A Pályafénntartási Főnökségen anyagszámadó. "
Papp Éva (cserekapus) "A csapat legifjabb tagja, 16 éves. Már védte az utánpótlás-válogatott kapuját. A Törekvésben 1954 óta játszik. A Csokonai Gimnázium jeles tanulója."
Szénősi Irén (jobbszélső) "Az alig I S éves leány nagy ígéret. Ötletes, változatos játéka, jó cselezései növelik a csapat eredményeit, kapura i.s veszélyes. Kétszeres megyei válogatott. 1953 óta játszik a Törekvésben. A Gépipari Technikum tanulója."
Szondi Júlia (csere jobbszélső) "1951 óta tagja a Törekvés kézilabdacsapatának. Lelkes, szorgalmas .sportoló. Már játszott az utánpótlás-válogatottban. A Debreceni Villamosvasút dolgozója."
A csapat ásza minden kétséget kizáróan Arany Éva volt. A rendkívül sokoldalú sportoló, alti rengeteg atlétikai számban nyert megyei bajnokságot, aki a Loki kosárlabdacsapatában is szóhoz jutott, és al{i egy világbajnoki ezüstéremmel tette fel a koronát pályafutására (őt választották meg az 1957-es vb legjobb beállósának is), így emlékszik vissza a korabeli eseményekre:
"Akkoriban még piros fekete mezben játszottunk, és az otthonunk a Diószegi úti parkettás csarnok volt. Igaz, ott csak télen szerepeltünk, amúgy a sok-sok debreceni fedetlen salakpálya valamelyikén fogadtuk ellenfeleinket. A sportág az ötvenes években nagyon népszerű volt a városban, a legnagyobb sikereket elért DVSC-n és a Petőfin kívül még számos remek kis csapata volt Debrecennek. A szurkolók is hamar megszerették ezt a játékot, egy-egy rangadóra sok száz ember gyűlt össze. Nagyon izgalmas körülmények között kerültünk be az országos döntőbe 1955-ben, ahol bizony nem mi számítottunk esélyesnek. A Vörös Meteor és a Csepel tele volt válogatottakkal, hozzájuk képest mi csak egy kis vidéki csapat voltunk. Aztán persze alaposan megleptünk mindenkit. Azokban az időkben mindenki zónavédekezést alkalmazott, egyedül mi éltünk az emberfogás fegyverével. Ahhoz persze, hogy ezzel a taktikával végig bírjuk erővel a mecscseket, kitűnő kondíció is kellett, de edzőnknek, Bokor Ferencnek köszönhetően nekünk az is megvolt. A döntőt a Kisstadion »gödrében«, egy süllyesztett pályán rendezték meg, s olyannyira bevált a taktikánk, hogy a csepeliek egyik válogatott játékosa, aki egész egyszerűen nem jutott levegőhöz a szoros őrizetben, még a szünet előtt levonult a pályáról, és mérgében leköpdöste a saját játékostársait. Azt sem tudom, hogy megvárta-e egyáltalán a meccs végét, vagy egyszerűen fogta magát és hazament. A sikerünknek a legfőbb titka egyébként a jó csapatszellem volt, nagyon szerettük egymást, rendszeresen jártunk együtt moziba, mindig közösen szilvesztereztünk. Pénz akkor még nem járt a bajnoki címért, sőt ha vidékre utaztunk, akkor a reggeliről és a vacsoráról magunknak kellett gondoskodnunk, csak ebédet kaptunk. Anyagilag csupán annyi előnyt jelentett a sport, hogy miután válogatott lettem, kétszáz forinttal több fizetést kaptam, mint a kollégáim. Ez pedig jól jött ugyan, de meggazdagodni nem lehetett belőle."
1956-ban még Törekvés néven vágtak neki a bajnokságnak a lányok, amelyben ezúttal már csak a középdöntőig jutottak el. Az év végén aztán a Debreceni Járműjavító Törekvés SK-ból újra Debreceni Vasutas Sport Club lett, s ez a név, úgy látszik, nem hozott szerencsét a csapatnak. 1957ben és 1958-ban még a kilencedik helyen végzett a DVSC, ám 1959-ben már kénytelen volt búcsút inteni a legfelsőbb osztálynak, amelynek küzdelmeit akkor már a ma is megszokott bajnoki rendszerben rendezték meg. A kézisek tizenharmadik helye nem volt elég a bennmaradáshoz, s akkor még senki sem gondolta, hogy az 1959. november 15-én lejátszott Újpesti Gyapjú-Pamut-DVSC (6:2) találkozót követően két évtizedet kell majd várni arra, hogy a debreceniek újra az élvonalban szerepeljenek.
Húsz év alsóbb osztályokban:
Pedig az NB II keleti csoportjában töltött első év még egész biztató volt, a DVSC csapata a második helyre szorulva éppen csak lemaradt a feljutásról. Ezután viszont ínséges idők következtek, a lányok fokozatosan hátrébb csúsztak a tabellán, és a hatvanas évek közepén még a kiesés szele is megcsapta a Lokit. A hetvenes évek elején végre sikerült előrébb lépni: 1970ben harmadik, egy évre rá pedig első lett a debreceni együttes, ám az NB I B-ben nem sikerült maradandót alkotni, három bajnoki idény után újra az NB II-ben találták magukat a lányok. 1977-ben aztán beindult a vasutasgárda, és meg sem állt a legfelsőbb osztályig. Az előző évi második helyezés után sikerült megnyerni az NB II keleti csoportjának küzdelmeit, majd 1978-bah az ötödik, 1979-ben pedig a második helyen végzett az addigra Debreceni Munkás Vasutas Sport Clubra átkeresztelt csapat az NB I B-ben, s ez utóbbi helyezés a feljutást jelentette az NB I-be. A második vonal mezőnyéből kiemelkedett az Építők SC csapata, ám a Purguly Mária, Huszár Erzsébet, Botka Lászlóné, Molnár Etelka, Eperjesi Ilona, Máthé Zsuzsa, Bordás Sándorné, Balogh Erzsébet, Hajnal Erzsébet, Szarvas Anikó, Tóth Rózsa, Filep Anikó, Náricza Edit, Bede Ágnes, Forgó Katalin és Bokor Katalin alkotta, Halász Ferenc edző vezényelte Loki első osztályba kerülését sem nagyon fenyegette veszély. Az utolsó két fordulóra olyan előnyt szerzett a DMVSC az üldöző nagykanizsaiakkal szemben, hogy a záró két találkozón már csak egyetlen pontot kellett szereznie ahhoz, hogy matematikailag is biztossá váljon a feljutás. Ez pedig már az utolsó előtti fordulóban, a KÉV Metró elleni idegenbeli találkozón sikerült. Eme kulcsfontosságú összecsapáson a következő adatok kerültek a jegyzőkönyvbe:
KÉV Metró-DMVSC 13-13 (7-7) DMVSC: Hajnal-Molnár 2, Eperjesi 2, Filep, Huszár 6, Botkáné 3, Máthé CSERE: Bordámé, Tóth R.
A bajnokságot a 47 pontos Építők SC nyerte meg, a DMVSC 40 ponttal lett második és került vissza az első osztályba.
Újra az NBI-ben!-:
Az NB I-be jutás egy új, a mai napig is tartó fejezetet nyitott a klub történetében. A Loki immár több mint két évtizede szerepel a legjobbak között, s ezen időszak alatt számtalan serleggel és medáliával gyarapította kincsestárát, mind a hazai, mind pedig a nemzetközi porondon. Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a legjobbak között töltött első évek még számtalan nehézséggel jártak. "Egy újonc csapatnak nem lehet más célkitűzése, mint a nyugodt bennmaradás biztosítása. Ez a minimális terv. A maximális célkitűzés a hatodiktizedik helyek valamelyikének megszerzése" - nyilatkozta a Hajdú-bihari Napló 1980. április 6-i számában Halász Ferenc, a csapat mestere. Ekkorra a lányok már túl is voltak az NB I-es premieren. Méghozzá a győztes premieren, hiszen a veszprémi Bakony Vegyész ellen hazai környezetben végig izgalmas találkozón egyetlen találattal nyertek a debreceniek. Húsz esztendő után, 1980. április 2-án a következő felállásban játszottak újra NB I-es meccset a Loki lányai: DMVSC-Bakony Vegyész 18-17 (10-7) DMVSC: Nagyné-Máthé 3, Hallóné, Kádárué 6, Botkáné 2, Halászné 7, Juhászné CSERE: Teremi, Purguly
A lendület még két fordulón át tartott ki, a lányok az NB I B-ben őket még megelőző Építők otthonában és a BHG SE elleni hazai meccsen egyaránt egy-egy góllal kerekedtek felül, így három forduló után hibátlan teljesítménnyel büszkélkedhettek. Ezt követően persze már kisebb-nagyobb hullámvölgyek jellemezték a Halász-gárda szereplését, amely azonban végül így is a dicséretes nyolcadik helyen fejezte be első élvonalbeli idényét. Sokszor mondják azt, hogy egy újonc együttes életében a lelkesedéssel teli első szezon után mindig a második esztendő a sorsdöntő, akkor dől el igazából, hogy az adott alakulat valóban érett-e az NB I-re. Nos, ez a DMVSC esetében is így volt. Halász Ferenctől a szünetben Varga István vette át a szakmai irányítását, ám az egykori világválogatott klasszissal az első tizenkét fordulóban csupán két összecsapást sikerült megnyerni, így újabb edzőcsere következett. Vargától Szentgyörgyi Jánoshoz került a karmesteri pálca, aki végül, ha nem is könnyen, de benntartotta a Lokit. A tizenkét csapatot számláló mezőnyben egy fordulóval a bajnokság vége előtt így festett a tabella alja:
Az együttes gólzsákjának számító Kádárué Eperjesi Ilonát és társait mind-össze egyetlen pont választotta el a már kiesést jelentő tizedik helytől, ráadásul a sorsolás szeszélye folytán a mindent eldöntő záró játéknapon éppen a nagy rivális BHG-hoz utaztak. Ahhoz a BHG-hoz, amelyet hazai pályán is csak egyetlen góllal sikerült megverni. Nos, a nagy tét szeren-csére feldobta az addig jobbára csak botladozó debrecenieket, és minden várakozást felülmúlva, az őket elkísérő mintegy kétbusznyi szurkolójuk nagy örömére könnyedén, 22-14-re győztek a fővárosban, meghosszabbítva ezzel a DMVSC élvonalbeli tagságát. 1981 decemberében aztán újabb - alig egy év alatt már a harmadik edzőcserére került sor. A korábban Dunaújvárosban tevékenykedő, az ottani férfi kéziseket a megyei bajnokságból az NB I-ig vezető Komáromi Ákos ülhetett le az akkoriban kényelmesnek még a legnagyobb jóindu-lattal sem nevezhető debreceni kispadra, aki megkezdte a Loki második aranycsapata alapjainak lerakását...
Komáromi munkához lát:
Komáromival együtt több új játékos is érkezett. Tatabányáról Tóth Ildikó, Nyíregyházáról Szántó Anna és Ózdról Sáfi Márta, akik a már egy éve a Lokiban játszó Szilágyi Katalinnal, Nagy Zsuzsával és a lassan törzsgárdistának számító Tóth Rózsával együtt egy nagyon fiatal, ugyanakkor rendkívül masszív kis csapatot alkottak. A Komáromi-éra első esztendejében minden várakozást felülmúló teljesítményt nyújtva negyedik helyen végzett az előző szezonban még a kiesés ellen küzdő együttes. 1983-ban már komolyabban vették az ellenfelek a debreceni csikócsapatot, ami a helyezésen is meglátszott. Csupán kilencedik lett a DMVSC az NB I-ben, a Magyar Népköztársasági Kupában viszont beverekedték magukat a hármas döntőbe a lányok, és a Bakony Vegyész mögött a második helyen végeztek, ami óriási fegyvertény volt ettől az együttestől. 1984-ben jött Pusztaíné Kalocsai Erika, Bojtor Jolán pedig visszatért, így egyre erősebb lett a Loki kerete. A debreceniek ekkor újra előrébb léptek, ötödikek lettek, majd 1985-ben már az NB I dobogójára is felállhattak. A Vasas mögött második helyen végzett a DMVSC, az MNK-t viszont megnyerték a lányok. Az 1986 januárjára átnyúlt kupafinálé első meccsén a Fradi otthonában 17-13-ra kapott ki a vasutasgárda, a visszavágón azonban nyolcgólos diadalt aratott.
DMVSC-Ferencváros 22-14 (9-7) DMVSC: Tóth L-Szilágyi 7, Nagy Zs. 1, Szántó 4, Tóth R. 3, Kádárué 4, Szarvas 3 CSERE: Bojtor, Törökné
Ekkorra már az első nemzetközi kupamérkőzésén is túl volt a csapat. A Loki a harmadik számú európai vetélkedőn, az IHF-kupában állhatott rajthoz, ahol január első napjaiban játszi könnyedséggel jutott túl a DHC Neerpelt gárdáján. A belgák lemondtak pályaválasztói jogukról, így mindkét összecsapást Debrecenben rendezték. Az első mérkőzésen 44-11-re, a másodikon 34-8-ra nyertek Szántó Annáék. A legjobb nyolc között aztán a norvég Gjerpen Skien, az elődöntőben pedig a svéd Tyreső is kapitulált, így legelső európai kupaszereplése során rögtön a fináléban találta magát a DMVSC. Az NDK-beli SC Leipzig azonban túl nagy falatnak bizonyult, hiába sikerült idehaza hatgólos előnyt szerezni, Lipcsében csak harminc percig volt esély a kupagyőzelemre, utána a németek átgázoltak a nemzet-közi téren még rutintalan magyar csapaton.
DMVSC-SC Leipzig 22-16 (12-7) DMVSC: Tóth L-Szilágyi 3, Nagy Zs. 4, Törökné 1, Tóth R. 2, Kádárué 5, Szarvas 1 CSERB: Pusztainé, Bojtor 6, Hüse
SC Leipzig-DMVSC 25-15 (12-9) DMVSC: Tóth L-Szilágyi I, Nagy Zs. l, Törökné 3, Tóth R. 2, Kádár-né 1, Szarvas CSERE: Pusztainé, Bojtor 6, Hüse 1
Az NB I-ben a tavaszi botladozás után az ősszel zsinórban kilenc bajnokit nyertek Bojtor Jolánék, s csak a legutolsó fordulóban, a bajnok Spartacus otthonában kaptak ki egyetlen góllal. Ez pedig azt eredményezte, hogy a lányok újra a dobogón, ezúttal annak a harmadik fokán végeztek.
"Csúcson a lányok"
Rosszabbul talán nem is kezdődhetett volna az 1987-es az esztendő. A KEK-ben már a legelső akadály túl magasnak bizonyult, a szovjet Krasznodar ellen januárban a hazai döntetlen után a visszavágón öt góllal kikapott a Loki, így nagyon korán búcsúra kényszerült. Alig telt el egy hónap, és újabb kudarcélmény érte a csapatot. A még az előző évi MNK-sorozat döntőjében a Vasas otthonában 27-18-ra kikapott a Komáromi-gárda így hiába győzött három nap múlva Debrecenben 26-23-ra, nem si-került megvédenie címét. Ezek után nem csoda, hogy a bajnoki rajt előtt a Hajdú-bihari Napló 1987. március 28-i számában az együttes mestere meglehetősen óvatosan fogal-mazott a célkitűzésekkel kapcsolatban.
"Nem biztosított, hogy esetleges sérülések esetén a legjobbak helyén közel azonos tudású játékosokat szerepeltessünk. A nehézségeink ellenére bízom a csapatban, de nem érzem, hogy olyan jól együtt lennének a lányok, mint az elmúlt év őszén. A bajnoki cím megszerzésére a Vasas az esélyes, de fel-jött az Építők is. Ha nem jön közbe komolyabb sérülés, akkor talán újra a dobogón végezhetünk" - nyilatkozta Komáromi Ákos, aki a felkészülés folyamán hosszú ideig kénytelen volt nélkülözni négy kulcsjátékosát, a válogatottba meghívott Tóth Ildikót, Szilágyi Katalint, Rádinné Tóth Rózsát, valamint Nagy Zsuzsát. Szántó Anna sérüléssel küszködött, az viszont nagy örömmel töltött el mindenkit, hogy sikerült leigazolni Győrből Dörnerné Csapó Erikát. A csapat és Dörnerné bemutatkozása egyaránt remekül sikerült, a BHG-t 27-19-re verte a Loki, s a húszesztendős átlövő öt góllal debütált a debreceni együttesben. Az Eger, a Győr, a Vasas és az FTC sem tudta lelas-sítani a DMVSC-t, amely öt forduló után százszázalékos teljesítménnyel büszkélkedhetett. Szilágyi Katalin ontotta a gólokat, meghívták a világválogatottba, míg a szenzációsan védő Tóth Ildikó április végén már a BEK-ről álmodozott, és kijelentette: bajnok lesz a Loki!
Szegeden aztán a hajrában háromgólos előnyt szórakoztak el a lányok, így meg kellett elégedniük egy ponttal, majd következett a Szpari elleni hazai rangadó. A bajnoki címvédő alaposan ráijesztett a debreceniekre, a félidőben 11-7-re vezettek a vendégek. Szilágyi vezérletével azonban fantasztikus második harminc percet produkáltak a lokisták, s végül 25-20ra diadalmaskodtak a nagy rivális ellen. Tavasszal még további nyolc meccs várt Komáromi Ákos tanítványaira, akik egytől egyig valamennyit megnyerték, és a nyáron három pont előnnyel a tarsolyukban utazhattak el jugoszláviai és olaszországi felkészülési portyájukra. Időközben ráadásul többszöri sérülés és sikertelen visszatérési kísérlet után újra parádés formába lendült Szántó Anna. "Nem titkoljuk, hogy most már a lehető legjobb helyezést szeretnénk elérni" - mondta ki végre Komáromi Ákos minden debreceni kézilabdabarát nagy álmát a Napló augusztus 28-i számában, egy nappal az őszi folytatás előtt. Pedig a DMVSC játékosai előtt még nagyon nehéz feladatok álltak, ugyanis az Építőket leszámítva valamennyi komoly ellenfelükkel idegenben kellett játszaniuk. Az első őszi fordulóban aztán óriási meglepetésre a Vasas kikapott odahaza a Békéscsabától, s mivel a Loki könnyedén nyert a Dunaújváros ellen, a tabella élcsoportja a következőképpen alakult: 1. DMVSC 31 pont, 2. FTC 28 pont, 3. Vasas 26 pont.
Az egyik nagy riválistól tehát sikerült meglógni. Ezután a Fradi elleni Magyar Népköztársasági Kupa-elődöntő várt a lányokra, akik könnyedén léptek át a bajnoki tabellán mögöttük álló zöldfehéreken. Szeptember közepére írták ki a kupadöntőt, ahol a címvédő Vasassal kellett megmérkőznie a DMVSC-nek. A piros-kékek edzője, Barabás Zsolt volt egyben a válogatott szövetségi kapitánya is, és az MNK-finálé előtt - nem éppen fair play-díjas módon - két napra behívott több Lokijátékost a nemzeti együttes edzőtáborába, akik aztán agyonhajszoltan érkeztek vissza a cívisvárosba. Ezek után nem csoda, hogy Debrecenben az utolsó percekben fordítva csak egygólos előnyt (23-22) sikerült szerezniük Szántóéknak, s ez bizony kevés jóval kecsegtetett a visszavágóra. Bár a második meccset csak kilenc nap múlva rendezték, s eközben még az NB I-ben is játszani kellett egy mérkőzést, Nagy Zsuzsa és Szilágyi Katalin a két találkozó között újra behívót kapott. Nem tudni, hogy pontosan mi is történt, a Vasas játékosai bízták-e el magukat, vagy pedig a debreceniek adták bele minden mérgüket a visszavágón, mindenesetre tény, hogy a DMVSC sziporkázó játékkal előrukkolva, valósággal legázolta a hazai pályán fellépő angyalföldieket, és 1985 után másodjára is megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát.
Vasas-DMVSC 22-31 (5-14) DMVSC: Tóth L-Szilágyi 5, Nagy Zs. 2, Medgyessyné 2, Törökné 3, Dörnerné 6, Szántó 5 CSERfi: Pusztainé, Rádinné, Bojtor 7, Kádárué I, Hüse Erre a sikerre aztán majdnem ráfizettek a lányok. Két nappal később a BHG otthonában kis híján elszenvedte első bajnoki vereségét a csapat, Szilágyi Katalin csupán hat másodperccel a meccs vége előtt tudott egyenlíteni. Öt játéknappal a zárás előtt így is mindössze két pontra olvadt a Loki előnye a Fradival szemben, ráadásul az utolsó fordulóban éppen a zöld-fehérek otthonába kellett látogatniuk Rádinné Tóth Rózsáéknak. Az izgalmak azonban elmaradtak, ugyanis alig néhány nappal később - miközben a DMVSC kiütötte az egrieket - az FTC kikapott Győrött, majd a zöld-fehérek az Építőkkel szemben is alulmaradtak. Igaz, a debreceniek is pontot vesztettek a Spartacus vendégeként, de miután három fordulóval a küzdelmek befejezése előtt így is ötpontos előnyre tettek szert, ezt nem bánta senki. Debrecenben bajnokavatásra készültek. Ehhez egyetlen aprócska győzelem kellett csak, amit a következő fordulóban, október 4-én a Győr elleni hazai mérkőzésen sikerült is megszerezni. A nagy tét miatt gyengén kezdtek ugyan Szántóék, de aztán lehengerelték ellenfelüket. A biztos előny birtokában a második félidő derekán már valamennyi cserejátékosát pályára küldhette Komáromi mester, s a boldogságban úszó publikum szebbnél szebb akciókat és gólokat láthatott felszabadultan kézilabdázó kedvenceitől. A végén pedig jött a visszaszámlálás, majd megkezdődött az újdonsült bajnokcsapat ünneplése.
DMVSC-Győr 29-21 (11-6) DMVSC: Tóth L-Szilágyi 9, Nagy Zs. 3, Medgyessyné 4, Rádinné 3, Kádárué 3, Szántó 4 CSERE: Pusztainé, Törökné 1, Szarvas, Bojtor 2, Hüse Az utolsó két fordulóra csak egyetlen kérdés maradt: sikerül-e veretlenül megnyerni a bajnokságot. Bár a feladat nem volt könnyű, a lányok megmutatták, hogy igazi sportemberek, és a Vasas, valamint az FTC otthonából is győztesen jöttek haza, így végül hét pont előnnyel végeztek a tabella élén.
Rádinné Tóth Rózsa tizenhat évesen már az NB I-be való feljutásnak is részese volt, majd válogatott játékosként hosszú éveken át a Loki csapatkapitányi karszalagját is viselhette. Az egykori beállós, aki az összes MNKsikerből kivette a részét ma a piros-fehérek ifjúsági csapatának edzőjeként tevékenykedik. "Rengeteget dolgoztunk azért az aranyéremért, Komáromi Ákostól tudom, hogy az utóbbi két évtizedben a Loki egyetlen kézilabdacsapata sem végzett annyi munkát, mint mi. Volt olyan edzés, ami csak abból állt, hogy fejenként 120 indítást kellett megcsinálnuk, de olyan is előfordult, hogy kereken száz harmincméteres sprintet futottunk. A jó védekezés, a gyors indítás és a lerohanás volt a fő fegyverünk, felállt fal ellen már korántsem ment olyan jól a játék. Sokat jelentett, hogy öt-hat éven át csiszolódott együtt a társaság zöme, akik részesei voltak a sikernek, azok többnyire 1981-82 tájékán jöttek a DMVSC-be. Nagyon jó volt a közösség, még senkinek sem volt családja, volt, hogy hatan laktunk együtt egy albérletben. És persze azt se feledjük el, hogy a színfalak mögött a háttérmunka is kifogástalan volt, így teljes erőnkkel koncentrálhattunk a sportra. Az MNKgyőzelmet és bajnoki címet is hozó szezon után többen elmentünk szülni, az ellenfelek is kiismertek bennünket, egyre többen alkalmazták a gyors indításokat, így később nem sikerült megismételni az 1987-es nagy sikereinket. Hiányérzet azonban igazából csak azért maradt bennem, mert a nemzetközi kupagyőzelem nekünk nem jött össze."
A bajnokcsapat névsora: Bojtor Jolán, Dörnerné Csapó Erika, Hüse Judit, Kádárué Eperjesi Ilona, Medgyessyné Sáfi Márta, Nagy Katalin, Nagy Zsuzsa, Pusztaíné Kalocsai Erika, Rádinné Tóth Rózsa, Szántó Anna, Szarvas Éva, Szilágyi Katalin, Tóth Ildikó, Törökné Nagy Ilona. Edző: Komáromi Ákos.
Kupasikerek itthon, kupakudarcok Európában:
A következő idényben Magyarországon is átálltak az őszi-tavaszi bajnoki szisztémára. Az átmeneti szezon maratoni hosszúságú lett, a 36 fordulót 1988 februárja és 1989 áprilisa között bonyolították le. A több kulcsjátékosát is hosszabb-rövidebb ideig nélkülöző Lokinak nem sikerült a címvédés, az Építők mögött második lett a csapat. Erre a szezonra két MNK-döntő is jutott. 1988-ban a Spartacus könnyedén múlta felül a debrecenieket, egy évre rá, 1989 májusában viszont az újdonsült bajnoki aranyérmes Építők ellen újra a DMVSC játékosai nyerték el a serleget. A kupa sorsa a cívisvárosban rendezett első meccsen dőlt el.
A hazai hétgólos siker után a visszavágón 20-20-as döntetlent értek el Szántó Annáék, akik addigra már az első - és a mai napig utolsó - BEKszereplésükön is túl voltak. Az európai bajnokcsapatok vetélkedésén nagyon szépen szerepeltek a lányok, egészen az elődöntőig jutottak. Pedig nem volt könnyű dolguk. A fölényesen legyőzött bolgár Dimitrov Szófia után ugyanis az NSZK-beli Lützellinden akadt az útjukba, amelytől Debrecenben két góllal kikaptak. A németországi találkozón azonban csodát tettek a lokisták, és 22-18-ra nyertek. A legjobb négy között a nagy hírű Hypobank Wien viszont már túl nagy falat volt, az osztrák alakulat a cívisvárosban 29-24-re, Bécsben pedig 20-15-re nyert. A Hypo elleni előbbi vereség egy hosszú sorozat kezdetét is jelentette, ezt követően ugyanis a nemzetközi porondon hosszú éveken át nem talált legyőzőre idehaza a piros-fehér gárda. Az 1989/90-es idényben sem unatkoztak az újra DVSC-re keresztelt együttes hívei. A lányok a bajnokságban néhány kisebb botlás miatt megint az Építők mögé szorultalt, a hazai kupa júniusi döntőjében viszont újra csak legyőzték a nagy riválisukat. Az első mérkőzést ezúttal is Debrecenben játszották. Óriási csatában 21-20-as hazai győzelem született, s ez az előny nagyon kevésnek tűnt a visszavágóra. A Komáromi-gárda azonban Budapesten is 21-20-ra nyert, így ismét ünnepelhetett.
Építők-DVSC 20-21 (9-9) DVSC: Tóth L-Szilágyi 9, Nagy Zs. 1, Szunyogh, Rádinné 3, Dörnerné 4, Szántó 1 CSERE: Medgyessyné 2, Kádárué, Bojtor 1 Ez a szezon nemzetközi kupadöntőt is hozott. A lányok ezúttal a KEK-ben próbáltak szerencsét, és már a legelső fordulóban olyan tettet vittek véghez, amely örök élmény maradt mindenkinek, aki szemtanúja volt az eseményeknek. Bár a Radnicski Belgrád ellen nyolcgólos hátrányt szedett össze a csapat Jugoszláviában, a visszavágón mégis telt ház fogadta a reménytelen helyzetben lévő DVSC-t. A debreceni játékosok aztán gondoskodtak arról, hogy senki ne bánja meg, hogy jegyet vett a meccsre. A klub történetének talán legjobb produkcióját nyújtva valósággal legázolták a Radnicskit. A vége 33-17 lett, és ezek után a cseh Iskra Partizanske, és a román Terom Iasi sem tudta őket megállítani. A Rosztszelmas Rosztov viszont igen, a szovjet csapat a Loki pályáján megúszta egy négygólos vereséggel, a visszavágón pedig 28-18-ra nyerve ütötte el a piros-fehéreket a végső sikertől.
A kupakudarc után a nyolc és fél éve a klubnál tevékenykedő Komáromi Ákos az Elektromos férficsapatához szerződött. Az új edzővel, Dusan Szlancsóval visszaesett a csapat. A bajnokságban a dobogó harmadik foka jutott csak a Lokinak, míg a KEK elődöntőjében megint összekerültek a lányok a Radnicskival, ám ezúttal elmaradt a bravúr, az idegenben elszenvedett 30-21-es vereség után Debrecenben csak két góllal sikerült felülmúlni a jugoszlávokat. A szezon végére aztán visszatért az Elektromost is a bajnoki címig vezető Komáromi Ákos, s a Magyar Kupát májusban már az ő irányításával nyerte meg a DVSC. A döntőbeli ellenfél a BHG volt, s a piros-fehérek, akárcsak az előző két évben, most is Debrecenben kezdtek.
Az ötgólos előny elegendőnek bizonyult, mivel két nap múlva a fővárosiak csak 21-18-ra nyertek. A Magyar Kupa egymás után harmadszor, összességében pedig már ötödik alkalommal került a cívisvárosba. Ez pedig újabb KEK-szereplést jelentett. A török Halkbank Ankara, majd a horvát Podravka Koprovnica ellen különösebb izgalmak nélkül jutott túl a több bajnoki aranyérmes játékosát időközben elvesztő Loki, az elődöntőben viszont a norvég Byasen együttesével egyik összecsapáson sem bírt a debreceni gárda. A hazai meccs 19-19-es, az idegenbeli pedig 23-23-as döntetlennel zárult, de mivel vendégként a piros-fehérek voltak eredményesebbek, ők jutottak a KEK-fináléba. Ott pedig ismét - három év alatt harmadszor - a Radnicski következett. A DVSC-nek nem volt szerencséje, a lányok megint itthon kezdték a döntőt. A 26-21-es diadal biztató volt ugyan, de cseppet sem megnyugtató. Még úgy sem, hogy a visszavágót a jugoszláviai háborús események miatt Szófiában rendezték. A semleges helyszínen 24-19-re nyertek a belgrádiak, és mivel ezúttal az idegenben lőtt gólok nem Szántó Annáéknak kedveztek, 1986 és 1990 után harmadszorra is másé lett a kupa. DVSC-Radnicski Belgrád 26-21 (13-8) DVSC: Pusztaíné-Pálffy 3, Bocsiné 7, Medgyessyné 2, Rádinné 3, Mironyec 1, Szántó 10 CSERE: Bloj, Lajterné, Katkó, Dörnerné, Szunyogh
Nem volt elég a kupadöntőben elszenvedett vereség, a Loki a bajnokság-ban is lecsúszott a dobogóról. Az új rendszerű, az alapszakasz után helyosztókkal folytatódó NB I-ben csak az ötödik hely jutott Komáromi Ákos tanítványainak. A következő idényben viszont már harmadik lett a csapat, igaz, az IHF-kupában - melyben egyébként csak a Magyar Kézilabda Szövetség döntésének köszönhetően indulhatott a DVSC - már a nyolcad-döntőben búcsúra kényszerült. Pedig a Dijon ellen Debrecenben még parádéztak a lányok, a 29-21-es hazai siker után azonban Franciaországban óriási pofont kaptak. A piros-fehérek súlyos, tizenegy gólos vereséget szenvedtek, és szokatlanul korán kiestek. Az 1993-94-es idényben viszont nagy meglepetésre bemasírozott az EHF-kupa döntőjébe a nyár folyamán Mátéfi Esztert, Medgyessyné Sáfi Mártát, Pusztainé Kalocsai Erikát, Rádinné Tóth Rózsát és Szántó Annát is elveszítő együttes, melyet csupán Horváth Ildikóval és Szopóczy Brigittával sikerült megerősíteni. (Mivel ettől az esztendőtől kezdve már nem a nemzetközi, hanem az európai szövetség égisze alatt zajlottak a küzdelmek, a harmadik számú kontinentális sorozat neve IHF helyett EHF-kupa lett.) A döntőbe vezető úton nyolcból hét meccset megnyertek a fő támogatójuknak köszönhetően immár DVSC-Symphonia néven szereplő debreceniek. A litván Vitis Kaunason, az orosz Rosszijanka Volgográdon és az ukrán Szpartak Kijeven egyaránt kettős győzelemmel léptele át, csupán az elődöntőben, az Urbana Valencia elleni spanyolországi mérleőzésen botlottak meg. A fináléban a fantasztikusan jó játékosokból álló Viborg volt a rivális, és negyedjére végre már idegenben leezdhettele a lányok. Abban mindenki biztos volt, hogy ha kis különbségű vereséggel sikerül megúszni a dániai kirándulást, akkor a debreceni visszavágón nem lehet majd gond. A kinti mérkőzés második félidejének derekán ehhez képest eldőlni látszott a kupa sorsa, a dánok ugyanis kilencgólos előnyre tettek szert. Tarjáni Szilviáék azonban felálltak a padlóról, 21-20-ra felzárkóztak, ám az utolsó percekben még kétszer megzördült a debreceni háló, így 23-20 lett a vége. Persze ez a hátrány is könnyedén behozhatónak tűnt.
Viborg HK-DVSC-Symphonia 23-20 (15-8) DVSC-Symphonia: Szopóczy-Horváth I. 1, Jeddi 6, Lajterné 2, Katleó 2, Csapó 3, Tarjáni 6 CSERE: Deák, Horváth B.
A visszavágón azonban sehogy sem sikerült lerázni a szívósan küzdő zöld-fehér dán csapatot. Sőt, bő tíz perccel a dudaszó előtt 20-18-as vendégvezetést mutatott a Hódos eredményjelzője. Csapó Erikáék azonban megint összeszedték magukat. Előbb fordítottak, majd a dánok egyenlítő gólja után újból zsinórban három találatot értek el, így az 56. percben 24-21-re vezettek. Négy perc volt még hátra, és egyetlen apró gólocska hiányzott csak a sikerhez. A dánok támadhattak, de a felső lécet találták el, majd Jeddi Mária eresztett el egy sistergős bombát. A labda a jobb kapufáról a bal oldalira, majd onnan kifelé pattant, és ezzel - bár egy-egy akciót még mindkét gárda vezethetett - el is dőlt minden. Negyedszerre sem sikerült, idegenben lőtt több góljának köszönhetően a Viborgé lett az EHF-kupa. A csarnokba temetői hangulat költözött, csak a dánok kis csoportja ünnepelt, a piros-fehérek egymás nyakába borulva sírtak. Az átok továbbra is ott ült a csapaton. DVSC-Symphonia-Viborg HK 24-21 (14-12) DVSC-Symphonia: Szopóczy-Horváth L, Jeddi 7, Tarjám 2, Katkó 4, Csapó 9, Lajterné 1 CSERE: Zupkó 1, Horváth
Kupagyőztes, kupagyőztes!
Az újabb sikertelen kupadöntő sem szegte kedvét a Loki játékosainak, vezetőinek, szimpatizánsainak. A bajnoki ezüstéremnek - a csapat 1994ben, majd 1995-ben is úgy szorult az NB I második helyére, hogy harminc meccséből huszonhetet(!) megnyert - köszönhetően ugyanis a lányok újra nekivághattak az EHF-kupa küzdelmeinek, ahol természetesen a trófea elhódítása volt a céljuk. Ekkor azonban már nem Komáromi Ákos volt a vezetőedző, a szakosztály-igazgatóvá előrelépő mester helyét addigi segédje, Köstner Vilmos vette át. A nagy cél megvalósítása érdekében a csapatot is sikerült megerősíteni. Az irányító posztra Virincsik Anasztázia, a kapuba Irina Szamozvanova, a bal szélre pedig László Krisztina érkezett. Az első fordulón a legkisebb megerőltetés nélkül jutottak túl a lányok, mert a luxemburgi vetélytárs még a honi megyei bajnokság színvonalát sem ütötte meg. A HB Echternach névre keresztelt gárda lemondott pályaválasztói jogáról, így a debreceni közönség kétszer is valóságos gólfesztiválnak tapsolhatott. Az első meccsen 48-2-re, míg a másodikon 42-4-re diadalmaskodott a Loki. A következő körben is csak az adott némi okot az izgalomra, hogy a piros-fehérek belementek abba, hogy mindkét mérkőzést török földön vívják meg az SCK Ankarával. A DVSC-Symphonia játékosai hozták a papírformát, s 22-18-ra, majd a másnapi visszavágón 22-15-re győztek, így máris a legjobb nyolc között találták magukat. Már a következő év januárjában a román Silcotub Zalau volt a soros ellenfél, de a románok sem tudták lefékezni az ellenállhatatlanul robogó Köstnergárdát. A hazai 24-14-es diadal után Zilahon még egy ötgólos vereség (1419) is belefért, s a cívisvárosban sokan már ekkor biztosra vették, hogy kedvenceik meg sem állnak a hőn áhított kupagyőzelemig. Pedig a hitchkocki izgalmak még csak ezután következtek. Az elődöntőben a City-kupa előző évi győztese, a német válogatottak egész sora mellett még a dán klasszis Camilla Andersent is felvonultató Buxtehude került Jeddiék útjába. A párharc első, debreceni mérkőzése előtt a piros-fehéreknél szinte mindenki kisebb-nagyobb sérüléssel bajlódott, így aztán az előjelek nem sok jót ígértek. Bár Csapó Erika góljával a Loki szerezte meg a vezetést, a folytatásban valóságos rémálmot élt át a
látszottak a kupadöntős álmok. De Szopóczy másképp gondolta, ismét hárított, és ezzel újra finalista lett a Loki! A nagy kérdés persze az volt, hogy ötödik nekifutásra végre sikerül-e megkaparintani a végső győztesnek dukáló serleget. A döntőben aztán még a Buxtehudénél is jóval erősebb rivális, az újdonsült norvég bajnok Bokkelagets Oslo gárdája várt a debreceniekre. Az oslóiak keretében csak úgy hemzsegtek a klasszisok, elég, ha csak Kjersti Grini, Susanne Goksör, Heidi Tjugum, vagy esetleg a dán válogatott Gitte Madsen nevét említjük.
"Kívülről fújjuk a Debrecent. Megfigyeléseim szerint az általam nagyra becsült magyaroknak van három-négy komoly erősségük, de két-három gyenge pontjuk is, ezeket szeretnénk kihasználni. Fontos, hogy nálunk mindenki egészséges, és szerintem csúcsformában vagyunk" - nyilatkozott nagy önbizalommal a mérkőzés előtt a Hajdú-bihari Naplónak Frode Kryvaag, a norvégok mestere, de a Hódosban megrendezett odavágón tanítványai szerencsére nem igazolták edzőjük utolsó mondatát.
A finálét újra a már megszokott érdeklődés kísérte a cívisvárosban. A pokoli hangulatban megilletődötten kezdtek a vendégek, Csapó Erika vezérletével pillanatok alatt elhúzott a Loki. Hat perc elteltével 3-0-ra, szűk húsz minutum után pedig már 8-2-re vezetett a DVSC-Symphonia. Igaz, időközben megesett az is, hogy a norvégok hármas emberhátrányban küzdöttek, sőt az első félidő végén harmadik kiállítása miatt végleg elveszítették Grinit. Egyik legjobbjuk kiesése ellenére nem omlottak össze az oslóiak, a második játékrész elején még sikerült két gólra felzárkózniuk. Ám amikor már-már félni kezdett volna a debreceni szurkolótábor, a kedvencek újra begyújtották a rakátékat, és tíz perccel a vége előtt már 19-12 volt az eredmény a Loki javára. Ezt az előnyt a hajrában még egy találattal sikerült megtoldani, így 22-14-gyel, a legmerészebb álmok beteljesülésére feljogosító nyolcgólos előnnyel utazhatott a Köstner-gárda a visszavágóra.
DVSC-Symphonia-Bokkelagets Oslo 22-14 (12-7) DVSC-Symphonia: Szopóczy-Sándorné 5, Jeddi 1, Katkó 2, Virincsik 3, Csapó 8, László 2 CSHRE: Szamozvanova, Lajterné 1, Zupkó, Halcsilc, Horváth I. A norvégokat cseppet sem zavarta, hogy szinte behozhatatlan hátrányba kerültek, a Gjövikben megrendezett második mérkőzésen telt ház, hét és fél ezer néző fogadta a két csapatot. Harminc percen át nem is volt semmi baj, Virincsikék taktikusan, okosan kézilabdáztak, s a 14-12-es hazai vezetés ellenére teljesen nyugodtan várhatták a második játékrészt. A szünet után azonban az osztrák bírók sorra küldték le a pályáról a piros-fehér mezes játékosokat - az egész meccsen 18 percnyi büntetést kapott a Loki, a norvégok ezzel szemben csak négyet - és húsz perccel a találkozó vége előtt már 22-14-es hazai előny állt az eredményjelző táblán, ami azt jelentette, a norvégoknak sikerült ledolgozniuk a Debrecenben összeszedett hátrányukat. Félő volt, hogy a nagy nyomás alatt összeroppan a vendégcsapat, de szerencsére nem így történt. Hamarosan ugyanis négy gólra felzárkózott a DVSC, de hiába védett sorsdöntő pillanatban hetest a cserekapus Irina Szamozvanova, hiába jutott nyolc gólig László Krisztina, a meccs vége megint csak infarktussal fenyegette a Loki híveit. Az utolsó másodpercekben ugyanis 30-22-es Bokkelagets-vezetésnél elvesztették a magyar játékosok a labdát, s utolsó rohamra indulhatott a hazai gárda. Az indítás azonban az oldalvonalon kívül kötött ki, ami azt jelentette, hogy 44-44-es összesítéssel, de több idegenben lőtt góllal végre a DVSC-Symphonia csapatának tagjai emelhették a magasba az EHF-kupát. Ötödszörre végre sikerült!
Bokkelagets Oslo-DVSC-Symphonia 30-22 (14-12) DVSC-Symphonia: Szopóczy-Sándorné, Jeddi 2, Katkó 3, Virincsik 5, Csapó 3, László 8 CSERE: Szamozvanova, Lajterné, Zupkó 1, Horváth I. Másnap aztán együtt ünnepelt Debrecenben a csapat és hű szurkolótábora. A díszes trófeával hazaérkező lányokat a kora délutáni munkaidő ellenére több százan fogadták a repülőtéren, majd a Dósa Nádor téren folytatódott a fieszta. "Kupagyőztes, kupagyőztes" - zúgta közösen a tömeg és a lányok, akik közül talán a legboldogabb Csapó Erika volt, hiszen a kiváló átlövőnek negyedik nekifutásra sikerült megvalósítania pályafutása nagy álmát.
A cívisvárosban csak Csapesznak becézett átlövő így emlékszik vissza: "Mivel az én életemből kimaradt az olimpia, úgy örültem ennek a kupagyőzelemnek, mint egy ötkarikás aranynak. Euforikus állapotban voltunk mindannyian. Ezért a sikerért maradtunk együtt, az előző évi kudarc motivált mindannyiunkat. Annak idején is bevallottam már, hogy a Viborg elleni kudarcot követően egy világ omlott össze bennem. Akkor úgy gondoltam, hogy vagy abbahagyom, vagy külföldre szerződök. Az újabb sikertelen kísérlet a magánéletemet is megviselte, hetek, hónapok kellettek, hogy lelkileg feldolgozzam az 1994-es eseményeket. A legrosszabb az volt, hogy hiába kerestem a kudarc okait, a sok miértre nem találtam feleletet. Az EHF-kupa megnyerése azonban megmutatta, hogy volt értelme a pályafutásomnak."
A csapat másik rutinos tagja, Jeddi Mária is hosszú éveket várt erre a sikerre. Neki ráadásul azt is fel kellett dolgoznia, hogy 1994-ben az ő kezében volt a győzelem, de a döntő pillanatban a szerencse elpártolt mellőle. "Itt a vég - gondoltam akkor, hiszen nekem az már a harmadik elveszített döntőm volt. Az élet azonban ment tovább, talpra kellett állnunk, ha nem akartunk eltűnni a süllyesztőben. Erősítettünk, még jobban összeérett a társaság és végre, ha nem is könnyen, de sikerült. Fantasztikus, leírhatatlan élmény volt a kupagyőzelem és az azt követő fogadtatásunk, hiszen Debrecenben már olyan régóta várt mindenki erre a sikerre."
Az EHF-kupa-győztes csapat névsora: Borók Rita, Csapó Erika, Csirinyi Csilla, Deák Melinda, Halcsík Ildikó, Horváth Beáta, Horváth Ildikó, Jeddi Mária, Katkó Andrea, Lajterné Nyilas Tünde, László Krisztina, Rozsos Krisztina, Sándorné Sípos Éva, Irina Szamozvanova, Szász Mária, Szopóczy Brigitta, Virincsik Anasztázia, Zupkó Judit. Edző: Köstner Vilmos.
Az utolsó nagy dobás
1995 őszének elején egy nagyon kellemes kötelességének tett eleget a csapat. A Loki Volgográdban a Szuper Kupán vett részt, ahol az elődöntőben a Dunaferrt legyőzve, a fináléban viszont vereséget szenvedve a házigazdáktól az előkelő második helyen végzett. A keretben csak kisebb változások történtek - a legjobb húzásnak a fiatal átlövő, Borók Rita beépítése bizonyult, így semmi akadálya nem volt annak, hogy a Köstner gárda újra nagy célokat tűzzön ki maga elé. Az EHF-kupában sporttörténelmi címvédésre készültek a lányok - ez korábban ebben a sorozatban egyetlen együttesnek sem sikerült, a bajnokságban pedig meg akarták őrizni az előző években rendre kivívott második helyüket. Ezúttal a trófea birtokosaként csak a legjobb tizenhat között kellett bekapcsolódniuk a harmadik számú európai kupa küzdelmeibe a pirosfehéreknek, ahol a svájci Uster együttesét könnyedén, kettős győzelemmel intézték el. A januári negyeddöntőben viszont kis híján "elvérzett" a DVSC-Symphonia. Dániában, a GOG Gudme vendégeként 25-16-os vereséget szenvedett a Loki, s ezzel elúszni látszottak a címvédéssel kapcsolatos remények. Bár korábban előfordult már, hogy a debreceniek ehhez hasonló hátrányt ledolgoztak, a helyzet ezúttal mégis kilátástalannak tűnt. A dán továbbjutást ígérő papírforma ellenére - lesz, ami lesz alapon - egy hét elteltével Debrecenben Jeddi Máriáék nekiugrottak az ellenfélnek, s az első félidőben kiharcolt 13-8-as előny már némi bizakodásra adott okot. Igen ám, de a negyvenedik percben már csak négy találattal vezetett a Loki, azaz összesítésben öt gól volt a hátránya. Újra csak megoldhatatlannak tűnt a feladat. De a lányok megoldották. Négy perccel a meccs vége előtt 24-15-re alakult az eredmény, s elsősorban a bravúrt bravúrra halmozó Irina Szamozvanovának köszönhetően már nem esett több találat, ami azt jelentette: idegenben lőtt több góllal a DVSC-Symphonia jutott a legjobb négy közé. Az elődöntőben az Isztocsnyik Rosztov gárdája következett. A dánokkal szemben megélt izgalmak után az oroszok már némileg könnyebb falatnak tűntek. Ehhez első, debreceni meccsen tíz perc elteltével 5-1-re vezettek a rosztoviak. A Loki végül, ha nagy nehézségek árán is, a találkozó hajrájában kicsikart egy igencsak meleg oroszországi kirándulást ígérő 25-20-as győzelmet, de ez a találkozó végül teljesen más okok miatt maradt emlékezetes. Arra valószínűleg kevesen emlékeznek, hogy ekkor búcsúztatták el aktív pályafutásától az előző évi kupagyőzelemből oroszlánrészt vállalt, immár anyai szerepre készülő Szopóczy Brigittát, Köstner Vilmos és Raisza Veraksó konfliktusa viszont annál nagyobb port vert fel. A Csapó Erika és az orosz játékos végső dudaszó utáni dulakodásába teljesen feleslegesen beavatkozó debreceni edzőt az európai szövetség eltiltotta, aki így sem a visszavágón, sem az akkor még csak reménybeli döntőn nem ülhetett le csapata kispadjára. Köstner helyét ideiglenesen elődje, Komáromi Ákos vette át. A kinti meccs aztán lényegesen nyugodtabb légkörben zajlott le, a piros-fehérek - saját híveiket is meglepve - a nyolc gólig jutó Borók Rita vezetésével 23-22-re nyertek, és ezzel az újabb kupasiker küszöbére érkeztek.
A fináléban, akárcsak egy évvel korábban, egy norvég együttes, ezút tal a HK Larvik csapata várt a Lokira. Némi könnyebbséget csupán az jelentett, hogy az első mérkőzést a skandináv országban kellett lejátszani. Az előjelek nem voltak kedvezőek, az NB I-ben időközben újra ezüstérmet szerző debrecenieknek ugyanis nélkülözniük kellett egyik ászukat, a sérült Jeddi Máriát, Irina Szamozvanova térde is rakoncátlankodott, és a kupadöntő előtti utolsó bajnokin a Hódosban kikaptak a kiesés ellen élethalálharcot vívó megyei rivális Derecskétől.
"Elkeserít ez a fiaskó, ezek után már nem is merek tippelni" - nyilatkozta a Napló 1996. május 4-i hasábjain Komáromi Ákos, de az edzéseket természetesen továbbra is vezető Köstner Vilmos sem várt diadalmenetet tanítványaitól: "A győzelemért vért kell izzadnunk. Abban bízom, hogy ez a csapat már megszokta a nemzetközi kupadöntők hangulatát, és mindenki a tudása legjavát nyújtja."
A lányok alaposan összeszedték magukat - Irina Szamozvanova "fél lábbal" is fantasztikus produkciót nyújtott, Virincsik Anasztázia pedig meg sem állt nyolc gólig -, és rutinosan kézilabdázva csupán 23-20-ra kaptak ki Norvégiában. Igaz, volt olyan időszaka a mérkőzésnek, amikor hat góllal is vezetett az ellenfél, de a végső dudaszó után ez már senkit sem érdekelt különösebben. Újra kézzelfogható közelségbe került az EHFkupa!
HK Larvik-DVSC-Symphonia 23-20 (13-12) DVSC-Symphonia: Szamozvanova-Kókainé 4, Borók 1, Virincsik 8, Katkó 1, Csapó 1, László 5 CSERE: Nyilas, Halcsik
A döntő két mérkőzése között nem kellett bajnokit játszaniuk a lányoknak, akik így csak a visszavágóra koncentráltak. Amely aztán álomszerűen indult. Bő tíz perc alatt ledolgozta hátrányát a Loki, lerázni azonban nem sikerült a szívós skandinávokat, akik végig ott loholtak László Krisztináék nyomában. Mindkét csapat játékosai úgy küzdöttek, mintha az életük múlna ezen a finálén, így aztán a hajrára maradt a döntés. Mivel jóval kevesebb találat esett, mint az első mérkőzésen, egy dolog volt csak biztos: a DVSC-Symphoniának egy háromgólos siker is elég a kupa itthon tartásához. Az 59. percben azonban 17-14-es debreceni vezetésnél Irina Szamozvanovát reklamálás miatt kiállították a bírók, s mivel korábban már Nyilas Tünde is erre a sorsra jutott, a hátralévő időre kettős emberhátrányba kerültek a lokisták. A vendégek ráadásul még büntetőt is kaptak, amit értékesítettek is, így minden veszni látszott. Annak ugyanis minimális volt az esélye, hogy a piros-fehérek az utolsó percben négy a hat ellen játszva gólt szerezzenek, miközben az ő hálójuk érintetlen marad. Virincsik Anasztázia azonban büntetőhöz juttatta csapatát, amit a kötélidegekkel rendelkező Csapó Erika bedobott, de bő fél percet még mindig ki kellett húzni. Fantasztikusan védekeztek a lányok, a norvégok lövéshez sem jutottak, s hamarosan a pályán ünnepelt a több ezer szurkoló. Összejött tehát a sporttörténelmi siker, a DVSC-Symphonia 38-38-as összesítéssel, idegenben lőtt több góllal megvédte címét az EHF-kupában.
DVSC-Symphonia-HK Larvik 18-15 (8-6) DVSC-Symphonia: Szamozvanova - Kókainé 2, Borók 6, Katkó 3, Virincsik, Csapó 6, László 1 CSERE: Szász M., Nyilas, Zupkó, Halcsik
Csapó Erika még ma is beleremeg abba, ha videón visszanézi a mindent eldöntő hétméterest. "Belövi vagy nem lövi - teszem fel magamnak mindig a kérdést, pedig nagyon jól tudom a választ. Általában nem én lőttem a büntetőket, így amikor Ákos szólt, hogy én dobom, először nem is reagáltam. Miután végre felfogtam, hogy miről van szó, felnéztem a lelátóra, oda, ahol a csapathoz közel állók voltak, de nem kaptam semmi biztatást, csak pánik ült az arcokon. Nagyon egyedül éreztem magam. Ha azt a hetest kihagyom, azt elsősorban a saját kudarcomként értékeltem volna, és biztosan belefojtom magam a Csónakázó-tóba. De szerencsére belőttem, így újra átélhettük azt, amit egy esztendővel korábban."
A kupagyőzelmek kovácsát, Köstner Vilmost szinte kérdezni sem kellett, a mester annyira belelendült, amikor e csodálatos két esztendő került szóba. "Életem eddigi legszebb sportélménye, edzői pályafutásom legnagyobb sikere a két kupagyőzelem. Bármilyen sportágról legyen is szó, egy kontinentális kupasorozatot megnyerni mindig óriási fegyvertény. Az 1994/95-ös idényben volt nehezebb dolgunk, hiszen korábban ennek a csapatnak még soha nem jött össze a végső siker. Ezzel együtt szó sem volt arról, hogy a lányok gátlásokkal küszködtek volna, sokkal inkább a hihetetlenül erős bizonyítási vágy jellemezte őket. A döntő visszavágóját ráadásul idegenben kellett megvívnunk, ami soha nem jelent előnyt. A gjöviki jégcsarnokban legalább hétezren voltak, ilyen nagy publikum előtt pedig korábban egyszer sem játszottunk. A második évben annyiban volt könnyebb dolgunk, hogy már tudtuk, milyen út is vezet a kupagyőzelemhez. Igaz, mindenki el is várta tőlünk, hogy ismételjünk. A Gudme ellen csodaszámba ment a továbbjutásunk, abban a párharcban is bizonyítottuk, hogy az 1995/96-os szezonban mi voltunk az EHF-kupa legerősebb csapata. Az elődöntő első meccsén adtán nagy butaságot csináltam azzal, hogy meggondolatlanul belementem a lefújás utáni lökdösődésbe, s bár akkor azt írták az újságok, pofon nem csattant. Ezzel együtt teljesen jogosan tiltottak el, ami nem csak számomra volt nagy lelki teher, de még a csapatot is nehéz helyzetbe hoztam. A taktikát az edzéseken szerencsére olyan jól sikerült begyakorolni, hogy a lányok azt nélkülem is meg tudták valósítani, Komáromi Ákos pedig a sokéves tapasztalatával mindig tudta, mit tegyen a különböző mérkőzésszituációkban. Remek kézilabdázókkal dolgozhattam együtt akkor a Lokinál. A kapuban Szopóczy Brigitta és Irina Szamozvanova, a jobb szélen Horváth Ildikó és Sándorné Sipos Éva, a jobb átlövő posztján Jeddi Mária és a szárnyait bontogató Borók Rita, irányítóban Katkó Andrea és Virincsik Anasztázia, a másik oldali átlövő pozícióban Csapó Erika, a bal szélen László Krisztina, védekezésben pedig Nyilas Tünde állt a rendelkezésemre. A lista persze nem teljes, hiszen akkor már ott toporogtak a nagycsapat küszöbén a mai DVSC játékosai. A csodálatos közönségünk is kellett a sikerekhez, a Hódost a nagy mecscseken mindig zsúfolásig megtöltő debreceni szurkolótábor olyan lelki pluszt adott, ami gólokban is jelentkezett. És ne felejtsük el azt sem, hogy olyan anyagi háttér állt mögöttünk, amiről manapság álmodni sem nagyon lehet. Sikk volt Loki-meccsre járni és támogatni a csapatot, a vezetés pedig így minden kérésünket teljesíteni tudta. A bajnokságban is rendre a dobogón végeztünk, a nagy pechünk az volt, hogy a Fradi akkoriban Európa egyik legjobbjának számított, így idehaza nem sikerült nyernünk semmit."
Az EHF-kupa-győztes csapat névsora: Borók Rita, Csirinyi Csilla, Csapó Erika, Halcsík Ildikó, Jeddi Mária, Katkó Andrea, Kókainé Molnár Erzsébet, László Krisztina, Nyilas Tünde, Sándorné Sípos Éva, Irina Szamozvanova, Szász Mária, Szopóczy Brigitta, Virincsik Anasztázia, Zupkó Judit. Edző: Köstner Vilmos.
Lefelé a lejtőn, majd újra felfelé az emelkedőn
1996 nyarán több játékos is távozott, majd az NB I első fordulójában elszenvedett hazai vereséget követően a sikeredzőnek is mennie kellett. Megindult a sikercsapat bomlása és a korábbiakhoz képest ínséges idők köszöntöttek a debreceni kézilabdabarátokra. A csapat azóta egyszer sem tudott dobogón végezni - igaz, ötödiknél rosszabb sem volt soha -, a nemzetközi porondon sem jutott tovább a negyeddöntőnél, és 1997 novemberében a City-kupában a Szpartak Kijev ellen megszakadt a nyolc és fél éves hazai veretlenségi sorozat is. Persze az egyre nehezébb anyagi körülmények között az is nagy bravúrnak számított, hogy a lányok - mint ahogy azt az 1986-os európai premier óta megszokhattuk - évről évre kvalifikálták magukat valamelyik kupába. Edzők jöttek, edzők mentek, Komáromi Ákos, Árva Csaba, Komáromi Ákos, Köstner Vilmos, Bíró Imre, Komáromi Ákos, Medgyessy Sándor és Váczi Sándor váltotta egymást a kispadon. Eközben megalakult a DVSC Kézilabda Kft., melynek ügyvezetője előbb Erdei Zoltán, majd 1999 tavaszán az akkori tréner, Köstner Vilmos lett. A bajnokság végén ő azonban átadta a stafétabotot Komáromi Ákosnak, akire nem kisebb feladat várt, mint hogy a semmiből csináljon egy új csapatot. Az 1998/99-es szezon után ugyanis gyakorlatilag nem maradt játékosa a klubnak, s mivel a kassza üres volt, szó sem lehetett komoly igazolásokról. Nem maradt más megoldás, vissza kellett hozni az előző években a Lokiból eltávozott fiatalokat. Új névadó szponzort is szerezni kellett, 1999 őszétől már DVSC-Valdor néven szerepel a gárda. A bajnoki rajt előtt sokak által kiesőjelöltnek tartott piros-fehérekkel valóságos csodát művelt Bíró Imre, negyedik lett a csapat, ám a játékosok által imádott edző a bajnokság vége előtt váratlanul lemondott posztjáról.
A rutinos kézilabdázókkal - Jeddi Mária, Nyilas Tünde, Irina Szamozvanova - kiegészített, egyébként is fiatal együttes mögött időközben folyamatosan jelentek meg a saját nevelésű, tehetséges tinédzserek, akik már tevékeny részt vállaltak abban, hogy 2001 tavaszán, öt év szünet után újra a Magyar Kupa döntőjébe jutott a Loki. 2000-ben és 2001-ben a lehetséges nyolc diákolimpiai aranyéremből hat került Debrecenbe, Gaál Adrienn junior vb-ezüstérmes lett, a Rácz Emese, Sütő Mariann, Szabó Valéria, Szűcs Gabriella négyes pedig bronz éremmel tért haza az ifjúsági kontinensbajnokságról. A szakemberek szerint, ha a fiatalokat sikerül együtt tartani, akkor ezek a lányok két-három éven belül akár bajnoki arannyal is meglephetik szurkolóikat...
Komáromi Ákos mesteredző - kilenc hónapot leszámítva - két évtizede dolgozik a Lokinál, a Lokiért. Edzőként, szakosztály-igazgatóként és ügyvezetőként sok nagy sikernek volt aktív és kevésbé aktív részese, ha valaki, akkor ő aztán mindent tud a piros-fehérek női kézilabdacsapatáról. "1981. december elsején érkeztem a DMVSC-hez. Az előző szezonban éppen csak bennmaradt együttest sikerült stabilizálni, negyedikek lettünk, amivel megalapoztuk a jó hírnevünket. Férfias munkát követeltem meg a játékosoktól, és a velem együtt érkezett, illetve a már korábban is a Lokiban játszó tehetséges, sikeréhes kézilabdázókra építve hamarosan sikerült egy nagyon jó csapatot felépíteni. 1985-ben megszületett az első MNK győzelem, majd két évre rá a bajnokságot is megnyertük, és időközben az európai élvonalba is betörtünk. Az a csapat többször is aranyérmes lehetett volna az NB I-ben, de ez több oknál fogva sajnos nem jött össze. A nagy rivális, a rendkívül jól menedzselt Építők együttese egyre erősebb lett, mi viszont, miután megesett, hogy egyszerre öt játékosunk is válogatott volt, nem tudtunk zavartalanul, egységesen készülni. Ehhez jött még az is, hogy a nemzeti csapatnak nem igazán ment akkoriban, a válogatottak kevés sikerélménnyel gazdagodtak. 1990-ben aztán úgy éreztem - és erre többen fel is hívták a figyelmemet -, hogy itt az ideje váltani. Még egy év sem telt el, és visszahívtak, én pedig szívesen jöttem haza Debrecenbe. Az aranycsapat persze közben már elkezdett bomlani, de így is ott maradtunk az élbolyban, sőt még két európai kupadöntőt is játszottunk. A nemzetközi porondon az i-re a pontot azonban már Köstner Vilmos vezetésével tette fel a csapat. Az én időm 1999 májusában jött el újra, amikor meg kellett menteni a széteséssel fenyegetett együttest. Kéttucatnyi játékos igazolt el a DVSC-ből, ám mi a Debreceni Városi Sportiskolában nevelkedett utánpótlásunkra építve így is bebizonyítottuk, hogy itt igenis életképes ez a sportág. Nagyon sok sikert ért el a Loki az elmúlt két évtizedben, én azonban mégis arra vagyok a legbüszkébb, hogy aktív részese lehettem annak az időszaknak, amikor a csapat egy kezdeti kilencedik helyezést leszámítva az ötödik helynél lejjebb egyszer sem végzett, soha nem voltak kiesési gondjai, és azon kevés együttesek közé tartozott, tartozik, amelyek ebben az időszakban végig NB I-esek voltak. Debrecen tartósan a magyar női kézilabda fellegvára lett, ezt tekintem életem értelmének."
Forrás: Filep Tibor-Kozák Zoltán: Csak a LOKI!, írta: Kozák Zoltán.
AJÁNLOM AZ OLDALT
